Szükségünk van a mindennapi cukira!

Ha otthon a kisállat megint kiakasztotta a cukiságmérőt, elkezdett beszélni, vagy megint beszorult a tortadobozba, oszd meg velünk! Küldd be saját fotódat, videódat, vagy amit a weben láttál. Adj hozzá rövid leírást, és jelöld meg a forrást, ha nem a sajátod.

Friss cukikommentek

Szöszi, a csincsilla-imitátor

2009. május 26. 09:10, ge komment

geszter: szöszi1

Minden cukiságolvasó nagy szerencséjére Viki el van látva cicákkal és történetekkel. Piszke és Csíkos után most bemutatkozik Szöszi, a kíméletlen kislánytól elorzott cica cukinaplója:

"Tehát Csíkos, a „mutatványos”, már a mi macskánk volt. Szöszi ennek az idillnek a közepébe tette bele a mancsait, amit aztán Csíkos sem bánt. Szöszit az akkor tízéves Szilvikétől koboztam el egy szép nyári napon. Minekután az apró, néhány hónapos fekete cicájuk előző évben múlt ki „hozzáértő és szerető gondoskodásuk” következtében, azt hittem sikerült meggyőznöm őt arról, hogy igazából nincs is szükségük újabb macska és/vagy egyéb állatkölyökre. Tévedtem. Ahogy közelített, láttam, hogy boldogan nyönyörget valami élőlényt a kezei között. Még nem láttam, mi az, de tudtam, hogy az enyém lesz, még ha le is kell ütnöm és túszul ejtenem hozzá az amúgy mosolygós, és szeretetre méltó Szilvikét."

Aztán amikor megpillantottam a cicát a tenyerében, alig hittem a szememnek. Ilyen szépet még sose láttam. A macskalény elcsigázva, sorsába beletörődött kék szemekkel nézett rám (mintha ezt kérte volna: „Lehetne, hogy gyorsan és fájdalommentesen végzel velem itt és most…?”), és halkan, szinte hang nélkül nyavintott egyet. És a szőre… mintha ezüstből lett volna. Egész világosszürke volt az alapszíne, amiből ritkább, hosszú fekete szőrszálak nőttek. Teljesen úgy nézett ki, mint egy csincsilla.
geszter: szöszi2
Szóval kérdeztem Szilvikét, nem bánná-e, ha innentől kezdve inkább én viselném gondját a cicájának, cserébe ő bármikor átjöhet meglátogatni. Szilvike a szelíd fajtából való gyerek, így első szóra, még mindig kedélyesen mosolyogva, az ellenkezés hangyafülnyi jelét sem mutatva beleegyezett…

Igen ám, csakhogy a legnagyobb akadály, a férjem még hátra volt. Ő ugyebár, az eredetileg amúgy sem macskás, Csíkos beszerzése után szigorúan, ellentmondást nem tűrvén kikötötte, hogy egy macska is több az elégnél (pedig akkorra már enyhén „megfertőződött” macska-ügyileg, ugyanis titkon jóbarátja és kertésztársa lett Csíkosnak, többször lebukott, hogy a műhelyben cirókálja az „én” macskámat!). Eszembe se jusson. Soha többé. De tényleg. 

geszter: szöszi4

Ám ez az ezüst-róka-imitátor macskalány úgy összetörte a szívem, hogy azt sem bántam volna, ha innentől kezdve a kert végében, a ribizli bokrok mögött, dobozban kell laknom vele és Csíkossal. És ha jobban belegondol majd a férjem, beláthatja, hogy ez az újabb akcióm nem volt más, mint szimpla állatvédelmi program, hisz ő is tudta, hogy a mostani gazdija előbb-utóbb kipurcantja ezt a kismacsekot is.  Megérthetné… Ilyen s ehhez hasonló gondolatok kergették egymást a fejemben, amikor a kapunkhoz értem. A férjem morc háziúrként, összevont szemöldökkel állt a teraszon, és mindent tudott. Először be sem akart engedni, sok mindennek nevezett, meg elmondta, hogy szerinte mit csináljak a kezemben lévő akármivel meg Szilvike anyukájával, hol, hogyan, mikor, hányszor és mennyire. Mondtam neki, hogy igaza van, de csak annyit kérek, hogy egyszer nézze meg ezt a macskát. Halált megvető bátorsággal közelítettem a mozdulatlanul dühöngő fenevad felé (rezzenéstelen pókerarcáról semmi jót nem tudtam leolvasni), és az orra elé emeltem. És akkor a férjem csak nézett, atomjaira hullott, és próbálta még direkt összevonni a szemöldökét, de már nem nagyon ment neki, mert mosolyogni, és szemöldököt összevonni nem lehet egyszerre (vagy csak nagy koncentrálások közepette, és akkor sem lesz őszinte az eredmény)… 

geszter: szöszi3

Úgyhogy Szöszi jött, meglátták, és győzött. A férjem nevezte el Szöszinek, vagyis Szöszmösznek, merthogy olyan színű, állagú és akkora volt, mint egy porcica… Csíkossal hamar összebarátkoztak, bár az igaz, hogy a nagy melák eleinte csak méla undorra nézegette azt a gyufás-skatulyányi szőrtömeget, és azt gondolta közben: „Jajj, de cuki-édibédi-utyuluputyulu…, óóó, hogy fordulna ki a bőréből…! Nnna, megpiszkálom kicsit, hadd örüljenek ezek a kétlábúak…” Aztán, ahogy növekedett Szöszi, már jóbarátok lettek. Amolyan távolságtartósan. Szöszi királykisasszonka volt, igazi úrilány, még a kisujját is eltartotta, ha falatozott… Csak arra a kis időre felejtette el felsőbbrendű mivoltát, amikor szopizott a pólónkból… Ezt a kissé idegesítő tulajdonságát (valszeg túl hamar lett elválasztva az anyukájától) nem tudta elnőni, pedig már felnőtt macska volt, és még mindig szoppancsozott a ruhánkból.

Aztán ahogy nőtt, nődögélt, sajnos eldobta a szépséges bundáját, és besötétedett a szőre. Az én ezüst macskámból szinte fekete lett, és már csak a szőre töve emlékeztetett kiskori énjére.

És most a Green Peace egér-mentő részlegének tagjai ne olvassanak tovább! Az úgy kezdődött, hogy tél előtt szabályos egér-invázió volt a házunkban, beköltöztek a tető szigetelése és a lambéria közé. A két macska kitartóan irtotta őket. Bár megmondom őszintén, én az egerekkel vagyok, bár tudom, hogy betegséget terjeszthetnek, meg minden, de azért olyan aranyosak, és indurkapindurkák…, sajnáltam őket nagyon, de egy pontnál én is besokalltam egérileg. A tetőtéri szobában aludtunk, mint rendesen, aznap éjjel is. Azt már megszoktam, hogy egy komplett és népes egérfamília lakik a fejem fölött közvetlenül, és nem átallnak éjjelenként kukorica- és diórágó bulit rendezni (ha dörömböltem a falon, riadt csend támadt, de pár perc múlva ott folytatták a hangoskodást, ahol abbahagyták…), de azt azért már enyhe túlzásnak éreztem, amikor felkapcsolva a villanyt, megláttam a család egyik szürke szőrös, hosszú bajuszú, fürge tagját, amint jóízűen falatozik a lambéria széléből. A gyerekágytól és a benne alvó kisebbik gyerekem fejétől pár centire.

Nem vagyok az a klasszikus, egértől visítva rohangáló nődarab, de azért egy kicsit levert a víz, miközben átslattyogtam a férjem horkolólyukába, és felcsapva a villanykapcsolót, szemrehányón az édesdeden alvó emberemre ripakodtam, hogy „Egér van a gyerekszobában a falon!” Mire ő: „Akkor azt ismerem, innen szaladt ki…” Na, több se kellett, fogta a bakancsát, hogy majd kilapítja. Akkor már olyan dühös voltam a világ összes egérnépességére, hogy az sem érdekelt volna, ha napalmmal indul neki egeret (le)vadászni. Félúton mégis megállítottam, mondván, ne egy bakancs ölje már meg szerencsétlen egeret, legalább adjunk neki egy esélyt. A lakásba tévedt méhecskéknél vagy pókoknál bevált pohár-újságpapír (ajtón kidob) humánus megoldást most nem vethettem be, nem vagyok olyan gyors, és még ha el is kapom valamilyen fondorlatos módon,  pontosan három és fél perc múlva újra a tetőn röhög az egér, és onnan már csak egy ugrás a gyerekágy. Úgyhogy vérző szívvel, de beláttam, hogy ennek az egérnek halnia kell. Vagy mégsem. A természetre bíztam a dolgot – ha elég ügyes, el tud futni. Behajítottam az addig a földszinten durmoló, és most értetlenül pislogó Szöszit a szobába, és lekapcsoltam a villanyt. Aztán kábé fél perc múlva, kisebb csatazajt hallva, reménykedve néztem be a szobába (hátha el tudott slisszolni), de megállapítottam, Szöszi volt az ügyesebb… és éppen teli torokból, döglött egérrel a szájban, vérszomjasan morgott, amikor közelítettem felé – mivel szerinte már annyi egeret (v)ettem el tőle, hogy most ezt az egyet semmiképp nem akarta odaadni. Sajnáltam az egeret, de szívből büszke voltam a kislányra, akinek ez volt az első (és utolsó) „nyilvános” vadászata. Hát még a férjem. Még jobban szívébe zárta Szöszit, aki onnantól az „ő lánya” lett.
geszter: szöszi5
Aztán lehet, hogy pont a sok egérfalás lett mindkét cicám veszte… Egyik nap Szöszi nagyon rossz bőrben volt, nem evett onnantól három napig, elvittem dokihoz, vért vettek tőle, és azt mondták, hogy egy valamilyen vérlemezkéket felfaló betegségen túl leukózisos is (ezért gyengítette le ennyire) – ez egy gyógyíthatatlan macskabetegség. Vagy még az alomból hozta magával, vagy egy másik macska fertőzte meg, de az is lehet, hogy nyers (egér?) hústól kapta…. Legyengült, nagyon szenvedett, nem akartam, hogy így haljon meg, könyörgött a szemeivel. Átsegíttettem a macskamennyországba a dokival. Csíkos három hét múlva produkált hasonló tüneteket, habzó szájjal jött haza. Azt mondta az egyik doki, hogy mérgezés. Kapott injekciókat, javult, de nem lett teljesen jól. Nem evett, alig tudott járni, és önkéntelen izomrángásai voltak, borzasztó volt nézni az én nagy, erős macskámat… Amikor már csak gubbasztott, elvittem a dokihoz, és kértem, hadd ne szenvedjen tovább…

Tudom, nem vidám a történet vége, de most napjaink semmi másról nem szólnak, mint új életekről!  Négyen vannak, gömbölyűek, pihepuhák, málnatalpúak és mind Piszke kölyke. A legérdekesebb, hogy kicsit visszakaptam Csíkost és Szöszit. Ja, merthogy már említettem, „snassz” macskák születtek. De ezt már tényleg a következő részben…"
 

fotó cica macska kölyök cicanapló cukinapló

Cukifaktor: (5/5)
Szerintetek: (4,7/5)

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása