Kérem szépen, Lemmy macska sem lesz asszony már sose, miután a legutóbbi tüzelése után úgy gondoltam, ebből a fajta szórakozásból kettő bőven elég. Volt ugye Mötley násztánca egy évvel ezelőtt, amikor egy héten át úgy ébredtem, hogy egy baszatlan macska ül a mellemen, farok fent, has a földön, és néz vissza a válla felett, hogy akkor most mi lesz. Lemmy ehhez képest diszkrétebb volt, de a hangok és az állandó kaparás az agyamra ment, és mivel amúgy is felelősségteljes macskatartóként akartam viselkedni, elvittem a dokihoz, hogy ivartalanítsák.

Arra persze nem számíthattam, hogy a műtét után 6 órával egy nyakig hugyos macskalányt tartok majd a kezemben, aki félkábultan is megoldhatatlan problémát jelent egy 120 kilós, negyvenes faszi számára, de ne szaladjunk ennyire előre. Mötleyt annak idején valami űrmódszerrel műtötte a debreceni doki, bevittem, két óra múlva visszakaptam egy dobozban, gallér sehol, vágás csak vagy 5 centi, látható varrat sehol, nem volt mit kiszaggatni, örülünk, Vincent.

Amikor Lemmyért mentem, a doki figyelmeztett, hogy már ébredezik, de még kába az altatástól, így tancsos a kis műanyag hordozójába tartani, mert onnan kimászva majd azt hiszi, hogy minden oké, és a könyvespolcról halálugrásokkal fog szórakoztatni. A terv tehát az volt, hogy macskalány plusz gallér marad a dobozban, én meg tévézek, pár óra múlva magához tér, kieresztem, és Mötleyvel együtt röhögünk, ahogy a lakásban imbolyog. Na persze.

A kis nyomorult (nincs két kiló) a lakás és az állatorvosi rendelő közötti 25 méteres távolságon felébredt, és elkezdte lebontani magáról a gallért. Ez nála abból állt, hogy a két mellső mancsával izomból befeszített, majd sikerrel feltolta a gallér álla alatti részét a szájába, ami innentől kezdve fájdalmat okozott neki, így elkezdett üvölteni, és mire kiszedtem a dobozból (a liftben mellettem álló öregasszony a hangok hallatán láthatóan elsápadt), összehugyozta magát, a szájából a körömágyából pedig szivárgott a vér.

Ez így nem kóser, gondoltam, és egy jól irányzott mozdulattal leszedtem róla a gallért, amitől Lemmy nemhogy megnyugodott volna, hanem felbátorodott, és azonnal leszakította magáról a ragtapaszt, ami a sebet fedte. Ezt most úgy kell elképzelni, hogy állok a szoba közepén, egyik kezembe a hugyos macskalány, a másikban a telefon, amibe próbálom beütni a doki számát, mert tanács kellett volna, hogy ilyenkor mit kell csinálni, és persze megszólalt a kaputelefon is, amitől meg Mötley kap idegbajt és támad a bokámnak.

A legrosszabb amerikai börleszkekre emlékeztető jelenetnek a doki vetett véget, határozott hangon utasított, hogy azonnal tegyem vissza a macskát a dobozba, vegyem fel a kaputelefont, nem, nem fogja addig kiszedni a varratokat, intézzem el a postást, és menjek vissza a rendelőbe. Csodálatos, mire képes egy erős, kemény női hang ilyenkor, macska dobozba, futár beengedve, öt perc múlva már úton is voltam vissza a rendelőbe, ahol Lemmy kapott egy újabb gallért, megtisztogatták, leragasztották a sebet és bekötözték fáslival, a biztonság kedvéért. Ja, és közben elaludt, mikor máskor.

A következő héten kimeríthetetlen humorforrásnak bizonyult a fején műanyag lavórszerűséggel, a hasán kötéssel imbolygó macska, iszonyú apátlan-anyátlan volt, és nagyon igényelte, hogy állandóan foglalkozzak vele, amivel nem volt gond, csak Mötley lett ettől iszonyú ideges, és vert rá egy isteneset a fejére minden adandó alkalommal. A pénteki műtét után szerdára már behegedt a seb is, levettem róla fáslit, amitől egy fokkal normálisabban közlekedett a lakásban, és csak minden második tereptárgynak ment neki.

Ami viszont nagyon furcsa volt a viselkedésében az, hogy az egyébként jólnevelt és csak dobozba piszkító cica ez alatt az egy hét alatt szabotálta az almot, és összevissza hugyozta-szarta a lakást, ott ahol érte a dolog tulajdonképpen, pedig még azt is megcsináltam, hogy amikor láttam, hogy akcióra készül, felkaptam, és kirohantam vele az alomhoz, beletettem, közben szépeket mondtam neki és mosolyogtam is (asszem tánclépés is volt, sose lehessen tudni alapon), de hiába, kiugrott a dobozból, majd a hűtő elé fosott egyet, és közben engem nézett mereven.

Csütörtökön reggel arra ébredtem, hogy Lemmy az ágyban fekszik, mellette a gallér, amit valahogy leszedett magáról, és a varratok darabjai, mert azokat gondosan kioperálta a hasából. Szerencsére a seb beheggedt, mint mondtam, így nem kínoztam tovább a gallérral, a hátralevő két öltést meg úgysem tudja kivenni, mondtam magamban, mert jó szoros. Na persze, péntek estére azoknak is nyoma veszett, a macska ügyesebb, mint Cameron a House-ban, és még szikéje sincs. Most már ismét nagyon jól érezi magát, és rendes macskához méltón csak az alomtálcába jár üríteni - bárcsak tudnám, mi az isten okozta ezt az egyhetes lázadást.