"Sziasztok!

Szeretném bemutatni nektek Fantomot, aki nem szokványos körülmények között került hozzám. Előéletéről annyit lehet tudni, hogy kiscicaként egy gyerek találta a villamosmegállóban, aki berakta a táskájába, majd jó ötletnek gondolta a táskát macskástól(!) beadni a könyvtár ruhatárába. Az ottani alkalmazottak már kevésbé voltak elragadtatva, és némi balhézás után – amelyet döbbent olvasóként hallgattam végig – a cicát lazán kidobták az utcára. Így esett, hogy amikor könyvekkel megpakolva kiértem, ott ácsorgott a járdán ez a teknőctarka-fehér, zöld szemű, rózsaszín talppárnájú (akkor még) apróság, és gyönyörű volt! Felvettem, megsimogattam, és szépen megmaradt a kezemben, így egyértelműen haza kellett hoznom. Ennek sok éve, azóta látványosan megnőtt, és – ezt nem a gazdi elfogultságával mondom, bárki, aki találkozik vele, ilyen cicát akar magának, ő a macskaetalon – a világ legjobb természetű, legszelídebb, legbújósabb, legpuhább, legokosabb cicája (természetesen érti, amit mondok, és viszont), a legjobb munkatárs (szakdolgozataimat együtt írtuk, fordításaimat együtt készítjük – megvan a helye az asztalon!), szemem fénye, drága pici mindenem. Kedvenc csemegéje a máj és a hal, kedvenc száma pedig az Epicától a Feint, ha meghallja, olyan képet vág, és olyan hangosan dorombol, mintha hárman simogatnák egyszerre (Többek között Chopint szereti még nagyon.) Másoktól simit elfogad, sőt egyenesen elvár, de felvenni csak nekem engedi magát. Szívesen barátkozik, de ő szeret kezdeményezni (az illető megkörnyékezésével, majd ölébe fészkelődéssel) – ha valaki "jaj de aranyos cicaaaaaa!" felkiáltással magához akarja ölelni, akkor méltatlankodva kiszabadítja magát. :) Nagyon örülnék, ha viszontlátnám a képeit a blogon, és egyben köszönöm, hogy amióta rátok találtam, rendszeresen feldobjátok a napomat!" – írta nekünk Rita.

Köszönjük!