Ha egy mondaton belül használják az „állat” és az „ajándék” szót, az biztos, hogy ezekben a napokban a „Karácsonyra semmiképp se adj ajándékba állatot!” lesz.

Respektálom, hiszen az állatmenhelyek ünnepek után tömve vannak a kidobott cukiságokkal, mégis úgy érzem, hogy ez kicsit olyan, mintha az anyakönyvvezetőnél házasságkötésre bejelentkező, izgatott, párás szemű és szerelmetes ifjú pár elé a válási statisztikákat és a családon belüli erőszakról szóló tudósításokat csapnák oda.

Éppen ezért most egy kicsit más megközelítésből fonom össze ezt a két szót.

Igaz, nem karácsonyra, hanem a születésnapomra kaptam Borisz cicát, de a végeredmény szempontjából ez irreleváns. Nevezetesen, hogy életem eddigi legcsodálatosabb ajándéka ez a szőrmók lett.

 A virágcsokor egy hét alatt elhervad, a tortát pár nap alatt felfaljuk, a könyvek olvasás után a polcon landolnak és porosodnak, őfelsége viszont azóta is mindennap megajándékoz a szeretetével, tölti meg élettel az otthonunkat.

Ahogy hazaérek, a két makka egymást félrelökve rohan elém, hemperegnek, dorombolnak, még szerencse, hogy két kezem van, így jut simogatás egyszerre Bömbikének és Bocikának is. Egyébként Bömbinek kifejezetten jót tett, hogy kapott egy játszótársat, plusz nap közben sincs egyedül itthon, van kivel beszélgetni, birkózni, összebújni.

Akkor a legédesebbek, amikor nem tudják, hogy figyelem őket. Ilyenkor Bömbi önfeledten mosdatja a „kicsit”, ő pedig majd’ elolvad ettől. Amikor Bömbi észreveszi, hogy kilesem, persze azonnal elkezdi csesztetni Boriszt, elvégre meg kell nekem mutatni, hogy ő az úr a házban.

Nem akarok én senkit arra biztatni, hogy állatot ajándékozzon akár karácsonyra, akár más alkalomra. Hiszen állatot tartani hatalmas felelősség. De úgy gondolom, hogy akik nem osztják meg az életüket egy (vagy több) szőrnyeteggel, valami nagyon klassz és fontos dologból maradnak ki.

Áldott, békés, dorombolásban gazdag karácsonyt kívánunk minden Cukiság-olvasónak: Házisárkány, Bömbi, Borisz