Csaknem fél évszázad után ismét élnek medúzák a Fővárosi Állat- és Növénykertben. Az Akvárium egyik – jelenleg még kísérleti fázisban működő – medencéjében ugyanis tucatnyi füles medúza (Aurelia aurita) úszkál, írja az állatkert közleménye.

Nehéz akváriumban tartani

A medúzák akváriumi tartása rendkívül nehéz. Ennek oka egyrészt az, hogy ezek az állatok rendkívül törékenyek, sérülékenyek, hiszen testük 95 %-a vízből áll. Akár egy felszálló légbuborék is átszakíthatja leheletfinom szöveteiket, az pedig egyenesen végzetes lenne a számukra, ha a medence sarkában rekednének. Ezeket az állatokat tehát csak olyan medencében lehet tartani, ahol a medúzák számára hozzáférhető víztérben semmiféle veszélyes tereptárgy nincs, és nincsenek pangó vizet előidéző sarkok sem. Ezek a feltételek leginkább az ún. keringetődobos medencékben valósíthatók meg.

Az ilyen medencék vízterébe egy lyuggatott polietilén lemezekből kialakított keringetődobot építenek be. A keringetődob kissé a mosógépek forgódobjára emlékeztet, noha nem forog. Belső íves felülete mentén viszont vízáramlást idéznek elő, így a víz a keringetődob belsejében lassan körbeáramlik. A medúzák ezzel az áramlással sodródnak, habár a passzív sodródás mellett – ernyőjük segítségével – önerőből is képesek mozogni.

A medúzatartás másik fő nehézsége abból adódik, hogy ezek az állatok a vízben sodródó apró szervezetekkel, planktonokkal táplálkoznak. A füles medúzák élőhelyén ezek meglehetősen nagy mennyiségben vannak jelen a tengervízben, hasonló tápanyagsűrűséget azonban akváriumi körülmények között nem lehet megvalósítani. Ezért a medúzákat egyenként kell megetetniük a gondozóknak. Állatkerti táplálékuk leginkább a levéllábú rákok közé tartozó sórákból (Artemia sp.), illetve hasadtlábú rákokból (Mysis sp.) áll.

A természetben a füles medúzák trópusi és mérsékelt égövi vizekben egyaránt előfordulnak. Leginkább a partközlei vizeket részesítik előnyben. A 9-19 °C-os víz a legkedvezőbb a számukra, de előfordulnak ennél hidegebb és meleg vizekben is. Ezek a hőmérsékleti igények viszont azt is jelentik, hogy állatkerti körülmények között mindenképpen hűtött vízre van szükségük, tehát hűtőrendszert is kell biztosítani a számukra.

A fenti nehézségek miatt Budapesten eddig még soha nem volt komoly medúza bemutató, csak alkalmilag került bemutatásra egy-két egyed, utoljára fél évszázada. Mivel a füles medúzák viszonylag rövid életűek, élettartamuk ritkán haladja meg a hat hónapot, a következő szakmai kihívás egy olyan medúza-háttértenyészet beállítása lesz, amely biztosítja a bemutató medence állományának folyamatos utánpótlását. Ehhez a közönség számára nem látható háttértenyészetben korcsoportonként külön medencéket kell kialakítani a fejlődő lárváknak, hidraállapotú egyedeknek, és az ernyőt fejlesztő fiatalkonak is. Utóbbiaknak szintén keringetődobos medencére lesz szükségük, ráadásul „fittness edzésről” is gondoskodni kell a számukra. Az akváriumi medúzatenyészeteknél ugyanis az a szokás, hogy a vízáramlást időről időre leállítják, hogy az állatok nagyobb erőt legyenek kénytelenek kifejteni az úszáskor. Ez a fajta „torna” megerősíti az izomzatukat, és törékeny testük így valamivel ellenállóbb lesz.

A füles medúzák szaporodása lényegesen eltér attól, ami például az emlősök, vagy a madarak esetében jellemző, és ami ezért a többségünk számára normálisnak tűnik. A medúzákra ugyanis nemzedékváltakozás jellemző, létezik ivartalanul szaporodó hidraalakjuk (ez a polip), és ivarosan szaporodó medúzaalakjuk is. Maguk a szabadon úszó medúzák ivarosan szaporodnak, a megtermékenyített petéből planktonikus lárva fejlődik. Több lárvastádium után végül kialakul a helytülő hidraalak. Ez a hidraalak csak ivartalan szaporodásra, ún. bimbózásra képes. A füles medúzák hidraalakjánál a bimbózás speciális formája, a többszörös bimbózás (strobiláció) figyelhető meg. A hidraalakról leváló, alig néhány milliméteres egyedek lényegében már a medúzaformának felelnek meg, habár jellegzetes ernyőjük csak később fejlődik ki. Néhány hónap alatt akár 30 cm-esre is megnőhetnek.