Mivel annyira tetszett mindenkinek Piszke, a foltos macska története, Viki volt oly kedves (mondhatni cuki), hogy írt nekünk, illetve a kedves olvasóinknak egy újabb cukinaplót. Ebben a részben Csíkos történetét ismerhetjük meg, bajuszpörköléstől az egerészésig.

"Nem mesélhetek addig Piszkéről, amíg nem ismeritek Csíkos és Szöszi történetét. Bár ők már az Örök Egérvadász-mezőkön hancúroznak, emlékük mégis megérdemel néhány szót, kiváltképp azért, mert ők felnőtt életem első saját macskái, és mert mint minden cicó, ők is különlegesek voltak.

Csíkost valamelyik év, valamelyik első napján találtam. Előtte már jó ideje szerettem volna egy saját cicát, de gondoltam, majd tavasszal, amikor úgyis rengeteg kölyök születik mindenhol, válogatok kedvemre a kínálatból. Az volt a kikötésem, hogy kislány legyen, gömbölyű, egészséges, gyönyörű, pihepuha és ha lehet, ne cirmos. Tehát ott állok, azon az ominózus reggelen, zuhogó jeges esőben és éktelen macskajajgatást hallok. Állatmentésre vagyok zsigerileg kiképezve, úgyhogy azonnal eldobtam a kezemből az összes szatyrot, kulcsot, gyereket, és a nyavík irányába vetettem magam. Néhány házzal arrébb megtaláltam a hang gazdáját, de nem mondom, hogy boldog lettem tőle. Egy öklömnyi cirmos(!) macska meresztette rám tányérnyi, csipás szemeit. Az első kép, ami megmaradt bennem, hogy valami narancssárga zsír csöpög az álláról, a következő pillanatban pedig szó szerint az ölembe ugrott. Undorkodva két ujjam közé csippentettem, és magam előtt tartva, mint egy ázott menyétet, vittem a férjemnek megmutatni. Ő a testbeszéd összes ismert fogását bevetve, már messziről lelkesen mutogatta, hogy tegyem le ott ahol vagyok, eszembe ne jusson közelebb vinni. De akkor már késő volt, mert hallottam, hogy dorombol. Mármint nem a férjem, hanem az a kis szőrös varangy, ami ott szörcsögött a kezemben.

Csíkos – nem valami húde frappáns név, első macskás gazdik voltunk ugye… – így az összes puha cicáról szóló tervemet áthúzván, beköltözött a családunkba. Szépen felhizlaltuk, meggyógyítottuk, még a – valószínűleg petárda, vagy öngyújtó által – lepörkölt bajusza is visszanőtt. Ilyen szép lett:

Csíkos vérbeli agronómus volt, akármikor a veteményesben tettünk-vettünk, ő nagyon okos bajuszmeregetéssel, és hozzáértő hasalással feküdt egészen a kezünk ügyében, épp csak meg nem szólalt, hogy: „Hm. Érdekes. Te ezt így szoktad csinálni? Mifelénk a dughagymát egész más módon ültetik a földbe. Megmutassam? Jó, na figyelj, megfogod a hagymát, így…”

Imádnivaló udvari macska lett belőle, és ő ezt a szabadságot nagyon élvezte, de lányok után nem kajtatott, ezt – miután nagy nehezen sikerült a férjemet meggyőznöm arról, hogy ebben az esetben a férfiúi szolidaritásnak semmi értelme – kisebb sebészi beavatkozással megoldottuk. A garázs padlásán frissen kaszált szénában aludt, és könyékig turkált benne egerek után. Inkább több, mint kevesebb sikerrel. Villámgyors, és nagyon ügyes vadász volt. Sajnos ennek a nála kisebb rét- és bozótlakók nem annyira örültek. Nem volt népszerű a környéken a fecskék, a gyíkok, a lepkék, de még a cserebogarak körében sem. Fekete listára került cickányéknál is.

Csíkosról tudni illik, hogy cirkuszi macska is lehetett volna. Amikor felvettük, és elkezdtük dajkálni, jóleső lustasággal elernyesztette az izmait, és lógott, mint egy doromboló rongybaba, ide-oda tekeredett, és nyálfolyatva hevert a kezünkben… ilyenkor nagyjából bármit lehetett vele csinálni. „Csomót kötni” a lábaira, gyurmákolni a hasát, vagy megdöncizni, tíz körömmel vakarászni a hátát. Ezt a képességét odáig fejlesztettük, hogy a nyakam köré is tekerhettem, vagy félig lelógathattam a hátamról. Sosem tett egyetlen ideges, vagy hirtelen mozdulatot, sose karmolt meg senkit. Ha elege lett a dögönyözésből, szép lassan „kicsorgatta” magát a kezünkből.

Aztán egyszer csak megérkezett Szöszi, alias Szöszmösz, az ezüst csincsilla-imitátor kislány. De ez már egy másik történet.

És hát természetesen el kell mondanom, hogy Piszke nagyon köszöni azt a szeretet-csokrot, amit a Cukiság olvasóitól kapott. Jelenleg a kismamák édes semmittevő (ez utóbbi persze enyhe túlzás) életét éli. És várja, hogy végre belekezdjek az ő igaz meséjébe, és bemutassam díjnyertes „átsüt a nap a fülemen” fotóit."