Mötley egyéves születésapja alkalmából (kb. most lehet a doki szerint) megörvendeztetett egy fasza kis éjszakával és három-négy, jó mély karmolással, mindezt azért, mert minden istenverte szobamacska egy álruhás Kittenberger Kálmán. A tegnapi éjszakát ő egy fenyőfán, én meg a fa alatt töltöttem, pedig sokkal jobb programom lett volna hajnal háromra, a HírTV-n például ilyenkor kiváló amerikai autóápolási termékeket lehet rendelni egy lelkes úriembertől.

A Szocializáljuk Elkényeztetett Kedvencünket!-mozgalom egyik élharcosaként, illetve a Dolgozzunk Otthon Nyugodtan, Anélkül Hogy A Macska A Lábunkat Rágná-klub debreceni tagozatának elnökeként úgy egy hónapja kezdtem neki tudatosan annak, hogy Mötley elfoglalhassa helyét a Simonffy utca 37. macskavilágában. Nagy lendülettel kinyitottam a belső udvarra néző konyha ablakát, majd kitessékeltem a többi macska közé, hadd szokja a társaságot.

Az első pár találkozás a kinti dinasztiával (van az öreg cirmos, a Vén Kurva, annak az egyik lánya, Tigris, a fia, Tappancs, meg a két gyerek románcából frissen született duó, akiknek még nincs neve, de hamarosan tetszenek majd adni nekik, türelem, illetve az ingyenpuncira rájáró fekete-fehér kandúr, meg annak szerencsétlen félszemű haverja, akit állandóan elzavarnak a francba) felemásra sikerült, a Vén Kurva megkergette, Tappancs szájbavágta, Mötley beszalad a lakásba és bebújt az ágy alá. Szépen lassan azért megszokták az új jövevényt, legalábbis úgy tűnik, és Mötley is rájött, hogy a konyhai maradékokon nevelkedett girhes kollégák istenigazából nem ellenfelek, a hepciás Tigrist a szemem láttára intézte el egy jól irányzott balhoroggal, azóta a viszonyuk kissé fagyos.

Tegnap délután minden a szokásos menetrend szerint kezdődött, hazamentem a kocsmából, megkapta a kaját, kinyitottam neki a csapot (ez egy külön poszt témája lesz, a Macska Aki Nem Hajlandó Csak Csapból Inni), majd az ablakot, ő zabált, ivott, kiszaladt. Este tíz felé még mindig sehol, pedig ekkorra általában megunja a barátkozást és inkább a lakásban tesz kárt, kimegyek hát az udvarra, Mötley, Mötley, gyere haza az anyád úristenit. Tétova nyávogás jön felülről, az udvar közepén álló fenyőfáról, amolyan, izé, itt vagyok, de ne legyél ideges jelleggel, és tessék, ott van fent vagy nyolc méter magasan, basszameg.

Gyere le, mondom neki, valahogy felmentél, akkor le is tudsz jönni, de nem, nem jön, a nyávogásból azt szűröm le, hogy kurva magas ez a fa, NEM LÁTOD? De látom, már amennyit lehet látni a sötétben, miközben egy zseblámpával a kezemben bóklászom az udvaron és hatvan tonnányi tűlevelet dörzsölök ki a szememből, magasan vagy te gyökér, DE MINEK MENTÉL ODA? Mert ott volt a fa, gondolom, és kiváncsi volt, milyen lehet olyan magasról lenézni, esetleg egy madár tűnt fel az ágak között, vagy éppen Tigris állt rajta bosszút, és csalta fel maga után, majd hagyta ott röhögve, most már édesmindegy, fent van oszt jónapot.

Az interneten fellelhető és a kollegáktól kapott javaslatok alapján a létra+kínai síruha+méhészmaszk+motoroskesztyű kombó tűnik a leghatékonyabbnak, ehhez  az egyik amerikai oldalon a fa törzsére szétkent kutyaeledelt javallanak, mert a szaga erősebb, mint a macskakajáé, és majd arra lejön, pláne, ha közben ütögetem a fát, mert a vibrálással jelzem neki a biztonságos útvonalat. Ezer szerencse, hogy sötét volt, nappal a szomszédasszony a mutatványtól (lila-barna-zöld kínai sínadrág+a többi) biztos infarktust kapott volna.

A jelmezbál Mötley-ből természetesen ellentétes hatást váltott ki, először meredten nézett, a szétkent kaját leszarta, és felmászott még magasabbra, amikor is úgy döntöttem, hogy szórakozzon ő az édesanyjával, majd reggel, világosban megoldjuk, mindennek van határa. Így is történt, reggel ötkor frissen, fitten, jemeztelenítve kilibbentem a fa alá, már ha ez 120 kilóval kivitelezhető, vittem magammal egy darab tasakos kaját, amit elkezdtem rázni  meg csörgetni, (mert a hangra szokott előjönni általában) mire Möt lemászott egy olyan ágra, ami már-már kivitelezhető, és számára ismerős távolságban volt a földtől (kb. 2 méter magasan), onnan kapkodott a kaja után.

Nekem több sem kellett, és kesztyű meg egyéb védőfelszerelés nélkül felugrottam, megragadtam a nyaka mögött a szőrt/bőrt, mire ő reflexből befeszült, de nem érdekelt, az ugrás lendületével leszedtem az ágról, és letettem a földre. Közben abszolváltam pár izmosabb karmolást a hasamra, de mission accomplished, ezen is túlvagyunk. A macska természetesen felháborodott a mutatványon, és nem volt hajlandó a közelembe jönni vagy tíz percig, na ja, neked van igazad, hagytalak volna ott a tűlevelek között a picsába. Csak azt remélem, hogy ebből tanult a kis hülye, de nincsenek illúzióim. Jövő héten kiemelezzük a csapfétist.