Házisárkánytól érkezett Bömbi és Borisz sztorija, újra cukinapló a cukiságon!

"Azt írják a – kizárólag nők által olvasott – könyvek, hogy a férfiak nem értik a finom célozgatásokat. Ha a nő akar tőlük valamit, szemtől szembe, konkrétan meg kell fogalmazni a dolgot, szempilla-rezegtetésből, sóhajtozásból, sokatmondó hallgatásból ugyanis mit sem ért a teremtés koronája.

Éppen ezért felfoghatatlan számomra, hogyan érthette félre életem párja, hogy nap mint nap lelkesen mutogattam neki gazdikereső cicák fotóját, sikongattam, ha a tévében megjelent a Whiskas-reklám, és időnként még macskakiállításra is elcipeltettem magam, ahol aztán persze újabb elragadtatott sóhajtozások, nyöszörgések és egyéb hangok hagyták el ajkamat. Ebből hogyan gondolhatta, hogy kiscicát szeretnék???

Ugyanis már van egy cicám. Pontosabban – mivel utálom ezt a megfogalmazást, hiszen ő nem az én tulajdonom, ő egy szuverén lény – van egy cica, aki immár öt éve abban a megtiszteltetésben részesít, hogy megosztja velem otthonomat. Miatta nem akartam újabb cicát.

Bömbi ugyanis – egy igencsak szemrevaló Maine coon hölgy és valószínűleg ugyancsak sármos, de ismeretlen házi kandúr liezonjának gyümölcse – eléggé magának való. Nem szereti maga körül a változásokat. Az ő kis élete kerek, úgy, ahogy van, abban nincs szükség újabb szereplőkre. Amikor hozzám került, még egyedül éltem, talán ennek is köszönhető, hogy rendkívül „anyás” lett, amolyan „egygazdás” cicus. Azt is nehezen emésztette meg, amikor a párom megjelent az életünkben. Hetekig nem bújt az ölembe, elmaradtak a rendszeres reggeli és esti nyunyogások, még simogatni is nehezen hagyta magát. Aztán szép lassan megtört a jég, és ma már imádja a páromat is, bár ölbe még mindig csak hozzám jön. Igaz, kaját viszont kizárólag a drágámtól kunyerál, szinte mindegy, mit eszik, Bömbike pillanatokon belül megjelenik, és száját nyalogatva közli: „abból nekem is jááár!”

Ekként éldegéltünk tehát hármacskán, és meg is beszéltük – mármint a párommal –, hogy ugyan imádjuk az állatokat, de amíg nem adatik meg a kertes ház, addig nem szerzünk be újabb négylábút. Ehhez képest a minap beállít a drágám, kezében egy kartondobozzal, amit kicsit félszeg mosollyal nyom a kezembe: „Boldog születésnapot!”

A doboz nyílásából pedig egy hatalmas, szőrös fülű buksi kandikál ki. „Ő Borisz, 9 hetes szibériai kandúr!” – hangzik a további információ, ha esetleg nem tudatosult volna bennem, hogy mit is látok. Mit mondjak, nem voltam maradéktalanul boldog. Igen, imádom az állatokat, igen, a cicus tündéri, no de mi lesz Bömbikével??? Hogyan fogadja el a kistesót?

Az első napok kicsit feszült hangulatban teltek. Bömbi természetesen folyamatosan fújt az új jövevényre, aki viszont ezt fel sem vette. Azonnal otthon érezte magát a lakásban, mindenhová felmászott – ahová parányi lábacskáin csak bírt –, mindent megnézett, levizitált, körbeszimatolt, egy pillanatig sem zavartatta magát. Amikor pedig úgy érezte, hogy múlhatatlanul szüksége van egy kis szeretgetésre, cérnahangocskáján követelte, hogy vegyük fel. A karunkban aztán békésen eldorombolgatott, amíg csak el nem unta mindezt, és lekéredzkedve folytatta felfedező útját.

Az első éjszaka alig aludtam. Folyamatosan az a rémkép lebegett a szemem előtt, hogy reggel a következő látványra fogok kitámolyogni: Bömbi véres pofával, elégedetten jön elém – „adtam a kis szarosnak!” –, Borisz pedig átharapott torokkal hever a szoba közepén.

Nem így történt. Mindössze három nap kellett hozzá, hogy Bömbi elkezdje nyalogatni, mosdatni Boriszt. Azóta esténként hatalmas birkózást rendeznek, kergetőznek, bár inkább Boriszka rohangál, Bömbike inkább csak jelzésértékűen adja elő a versenyfutást. Nem mondom, hogy már teljesen konfliktusmentes a kapcsolatuk, de úgy tűnik, az aggodalmam felesleges volt.

Azóta pedig sóhajtozva nézegetem a nercbundák, sportkocsik és malibui villák fotóit. Mit lehet tudni…"