Samu szereti elhitetni, hogy sivár nélküle az élet. Talán a költözés ijeszthette meg, nem tudom, mindenesetre egy mókás kis akcióval emlékeztetett, hogy bármikor leléphet, ha akar, és örüljek, hogy kitart mellettem, és hogy a legőrjöngőbb női dühöt is el lehet oszlatni önmarcangoló, lassú pislogással.

A költözés első napjaiban minden jól alakult. Samu zárkózottan, de urasan járta körbe a lakást, néha nyaffantott, ha nem tetszett neki egy ajtó vagy egy bútor. És aztán a gond ott kezdődött, hogy egyik este kitaláltam, főzni fogok. Kicsit régi a gáztűzhely, úgyhogy a párolt zöldség leégett, de úgy istenesen ám, nem csak odakozmált kicsinykét, hanem az egész konyhában és előszobában állt a füst. Gyors reakció, ablakot és ajtót kivág mindenhol, sopánkodik picurkát, majd észrevesz, hogy a macska nincs sehol. A keresést nyilván azzal kezd, hogy a lakás minden pontját átkutat. Eredménytelen. Aztán lépcsőház átnéz, fel-le rohangál, összes szomszédhoz bekopog, közös képviselő felhív pincekulcsért, házmester felcsönget, pince és padlás feltúr, új lakótársat pöttyet megingat a hitében, hogy kellemetes lesz-é velem lakni.

Fél kilenc után elfáradtunk. Beflesseltük, hogy nyávogást hallunk, „te is hallod?” „igen, anyám, ez lentről jön, baszki”, lépcsőn lerohan, két perc, aztán „te, ez fentről jött ugye?” „hát persze…” „na, látod, mondtam, mars fel!”.

Itt kezdődött az izzadás meg a képzeteim. Hogy Samu a párkányon körbejárta az épületet, és nem talál vissza, elfelejtette az utat. Samu a lépcsőházban sokkot kapott, eldőlt, meghalt, és most zoofil nekrofilok molesztálják. Samu átevaporált a töményfém padlás- vagy pinceajtón, felakasztotta magát egy vezetékre vagy növényre, és a haláltusáját vívja, és én lebegek a szeme előtt, meg hogy mennyire nem becsült meg, amíg tehette, de ha megmenekül, tényleg megkéri a kezem.

Leginkább abban bíztam, hogy csak lezuhant az ablakból, de túlélte. Egyszer már leugrott egy erkélyről, és tüdőzúzódással megúszta; akkor az exfickóm utánanézett, és azt mondta, a macskák az ötödik emelettől érik el a maximum gyorsulásukat, szóval azalatt nem kell aggódni. Végül feladtam, leültem pihenni, teafőzés, mélabú, bor meg miegymás. Lefekvés előtt újra benéztem az ágy alá, ahová korábban már vagy tízszer, és… megláttam. Ott volt a sarokban. A macska. És én csendben ültem tovább. Aztarohadt, én megöllek, véged van, kinyírlak.

Samu lassan előjött, elsétált a székhez, felugrott, és olyan képet vágott, mint aki visszafordíthatatlanul meggyőződött a barna hajú nők minden gyengeségéről. Barnával nem kezd soha többé, az holtsicher. A megalázottságtól ernyedten csak ültem, ő meg evett a szárazkajából, aztán visszasétált és hozzádörgölőzött a lábamhoz.

A történetet egy darabig úgy igyekeztem eladni, hogy a macska a párkányon kóricált, és miután unatkozni kezdett, visszajött és bebújt az ágy alá. Ma már azt találom hihetőbbnek, hogy a szívdöglesztő macskám maga a sátán, és arra a másfél órára hazaugrott rendezni az ügyeit, de valójában imád, mint JoeBlack, és visszajött értem. És ha nem vihet magával, hát poklot teremt nekem itt a földön. Olyan hiperszuperédeset.