Nem szeretek macskakiállításra járni. Egyrészt szarul érzem magam a ketrecekben punnyadó/idegeskedő/mindenki előtt dolgát végző macskák miatt, másrészt idegesít a kismillió ember, aki ott nyüzsög, pont mint én, és igen, saját magam is idegesít ilyenkor, még jó.

A Lurdy Házban hétvégén került sor a Whiskas Doromboló Nap és Nemzetközi Macskakiállítás nevű eseményre, és nem, a nevét nem fogom minősíteni, különösen nem az első felét, mert a hülyegyereket sem bántjuk, ugye. Arról sem beszélek, hogy a műsorvezető faszi fején - mert volt valami műsor a gyerekeknek is - ugyanolyan kis macskafülek fityegtek, mint a hostessekén, csak a csajoknak legalább jól állt.

A kiállítás maga ugyanolyan, volt, mint a többi ilyen, a gazdik kihozzák a jószágot ketrecben, a látogató fotózza őket, és félméterenként elalél, hogy ilyenédesmacskátmégsoseláttam, aztán tesz egy lépést és repeat cycle. Egy idő után már összefolynak a macskák, fogalmam sincs, hogy amelyik nekem tetszett, az Norvég erdei macska vagy egy aranyos szibériai kandúrkölyök volt, esetleg egy a hatmillió Maine Coon közül, melyek úgy látszik ellepték a magyar piacot.

A Maine Coon túltengés lehet, hogy csak a szombati napra volt jellemző, ezt nem tudhatom, mert a belépőm csak egy alkalomra szólt, az is lehet, hogy vasárnap tele volt a kiállítótár Van macskákkal, meg bengálikkal, ha igen, akkor ezt sajnálom, mert a török Van macska igen vicces szerzet (nyaralásból szerzett tapasztalat), a pettyes macskánál zsiványabb meg nincs.

Így viszont a kisebb borjúnagyságú Maine Coonok versengése maradt nekem, sorba hozták a nagyobbnál nagyobb példányokat, és miközben egy szemre másfél méter hosszú, gyönyörű színezetű példányt értékelt a tradicionális japán kimonóba öltözött vendégbíró (vagy egy nagyon vicces kedvű kőbányai háziasszony, ez elsőre nem derült ki) magamban elnézést kértem a ledagadtkurvázott Mötley nevű macskámtól, aki ezek mellett a példányok mellet pont úgy néz ki, mint egy méretarányos makett.

A jobb képeket egy kolléganőm, a rosszabbakat én magam készítettem.