Ő itt Klausz, a szegény kóbor macskából lett szobacica. Ismeretségünk kezdetekor mindenkié volt az utcában. Mindenhonnan kapott egy kis elemózsiát, mert már akkor is értett a kunyizáshoz. Na meg ki tud ellenállni az utcán/ajtóban álló, szegény, éhes macseknak? Én nem...

Elterveztük a párommal, hogy nem lesz házi állatunk addig, ameddig kertes házba nem költözünk (kb. 2 év), mert pici a lakás. De ahogy szokott lenni a tervekkel, a sors felülírja őket...

Pont a legjobbkor hozott össze Vele az élet. Ő éhes volt, én meg munkahelyi problémáim miatt rendkívül érzékeny. Kezdetben csak kapott egy kis maradékot, és elment szomszédolni. Majd már egy kis simi is járt a vacsijához, de semmi komoly. Ezt követte, hogy elköltözött az illető, akit a "gazdájának" gondoltam, így mivel meleg volt este, kajás, simogatós, ölemben elalvós foglalkozás lett beiktatva. Ezt követték a besomfordálásai az ablakon, majd jött a tél, és átálltunk az előszobai, játékkal egybekötött macskaszeretgetésre (de szigorúan előszobai!!!). Ebből sikeredett a végén esti bentalvás(-10 fokba nem volt szívem kidobni), finnyáskodás (lassan már azt se eszi meg, amit mi jóízűen elfogyasztunk). :)

És természetesen már jön-megy a lakásban (csak a hálószoba tiltott terület számára), kunyizik (nem is akárhogy). A konyha közepére veti magát és felveszi az általunk "pitipóznak" elnevezett pozíciót, ami hanyatt fekvésből és a mancsok felhúzásából, illetve heves dorombolással egybekötött lábremegésből áll. Intelligensen jelez, ha kisebb-nagyobb dolgát kell végeznie, és mostanság még arra a bizonyos helyre is követ (ahová a király is gyalog jár), ott pedig felpattan az ölembe. :)

Hívhatjuk sorsnak, karmának vagy véletlennek, mindenesetre örülök, hogy ez a szőrös kis jószág betoppant a szürke hétköznapjainkba, és finnyáskodó, ragaszkodó jelenlétével emeli a mindennapjaink fényét.

Üdvözlettel: Ági"