Dobozok lepik el a lakást, dobozok mindenütt: még üresek a falnak támasztva, már megteltek a könyvespolcokon, a beépített szekrény polcaira besuvasztva, de lassan nem férnek, jut mindenhová belőlük, a padlón egymásra tornyozva, egy intelligensebb patkányra lenne szükség, hogy megtalálja a kivezető utat a labirintusból, és még mindig egy csomó holmi vár becsomagolásra... Jesszusom, ennyire gazdagok vagyunk? Minek ennyi csetresz? Jé, ezt milyen régóta kerestem már... Ezt hová tegyem? Már megint hol van a ragasztószalag? Bömbi-Bömbi, ki leszel fordítva! Boriszka, gyere ki szépen a dobozból! Na jó, elmúlt éjfél, feküdjünk le, korán kelünk...

Kaja, vizesedény, alomtálcák, kaparófa, gegér, minden megvan? Medve koma, a hűtő! Bömbi végigóbégatja az utat, de legalább most nem hány, mint amikor egyszer elvittük Szentesre, a szüleimhez, végigrókázta az utat, csórikám, elismerem, nem ez volt a legjobb ötlet, többé nem is utaztattuk, de most muszáj, igaz, nem 160 kilométerre, csak három kerülettel arrébb. Bocika csendben szemlélődik, őt – látszólag – nem viseli meg annyira, hogy kimozdítják megszokott környezetéből.

Na, most itt várjatok, legyetek jó kiscicák, majd jövünk a többi cuccal...

Bömbi a radiátor alatt lapít, Borisz a beépített szekrény polcán fogad pár óra múlva. Bömbi a maga részéről elhatárolódik a történtektől, Borisz egész testében reszket, próbálom megnyugtatni őket, simogatom, beszélek hozzájuk, Boci hálásan bújik, Bömbölő még mindig nem mer előjönni... Visszazárom a szobájuk ajtaját, pakolunk lent valamennyit, de félóránként pár percre bemegyünk hozzájuk.

Félelmük fokozatosan oldódik, lassan felülkerekedik a kíváncsiság...

(Folyt. köv.)